Sotgán és ebédlői kalandjaim :D

A sotgán az egy lány neve. Egy lányé,akit vmilyen rejtélyes oknál fogva (najó, nem is olyan rejtélyes,de aki elég közel áll hozzám,az tudja; aki meg nem,az ne is akarja tudni. :D :P) nem túlzottan kedvelek. (nem túlzottan? nem túlzottan??! - o.k. nagyon nem. :P) Szóval ez a leány jelenleg Pesten tengeti napjait. Egyetemre jár (de hogy minek?... gonoszgonoszgonooosz) Az anyukája meg Englandba húzza az igát,h háládatlan gyermekének legyen mit enni/hol lakni/miből venni jóóó mélyen dekoltált göncöket /:P/ stb. Mondjuk az igazat megvallva elég furi egy család. Érdekesen élnek. Na mindegy. A lényeg ebben a történetben az,h ezzel a csajjal egy suliba jártam,tavaly ballagott. Ennek ellenére nem sokszor láttam a folyosón (vajh' miért?),és lehet,h éppen ezért,de vmiféle fura ideálkép élt bennem róla. (modell stb.) Éppen ezért ért sokkhatásként,h mikor szombaton anyuval békésen tologatom az bevásárlókocsit a Tescoban (ez itt a reklám helye volt. :D),egyszercsak felnézek,és voilá ott ácsorog ő és édesanyja a szatyrok közt válogatva. :O:O:O Ledermedtem kissé. Olyannyira,h eléggé ökörhugyozás szerűen kezdtem el tolni az amúgy sem túl jól irányítható "verdát"... A fél áruház minket nézett,de szerencsére ők nem vettek észre. Aztán többször összefutottunk a későbbiekben,egyszer meg is kellett kérnem,h álljon kicsit arrébb,mert nem fértünk el... (micsodamicsoda diskurzus!) Mikor rámnézett,mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni a szemében... De lehet,h csak képzelgek. (ugyanis a lakótársa szívemnek igen kedves lény (v csak volt? :P :/)) Anyukám meg megállapította,h "Nem tudom,mit ájuldoztál itt. Nem is szép." LOL napom csúcspontja... Mondjuk tényleg nem volt egy nagy durranás,bár én nem vagyok épp elfogulatlan szemlélő. Hol elképesztően gyönyörűnek látom (akivel én természetesen sosem érhetek fel - bár van egy orbitális előnyöm vele szemben: a fiúkat szeretem :D:D),hol pedig tök csúnyának/átlagosnak. Fura. És bosszantó. Viszont azt legalább megtudtam,h tök gusztustalan hangja van. :/ (higgyetek nekem most az egyszer! tényleg így van. :D) Hihetetlen volt. :P
És ha már a bambulászásból eredő kínos szituációknál tartunk, íme itt egy apró pénteki szösszenet (kivel mással a főszerepben,mint velem? :D :P):
Szóval pénteken a szokásos módon álltam sorban a menzán,mikor a tanárok asztálánál felfedeztem egy új arcot. (Aki vhogy egyszerre ismerős is volt.) Néztem,néztem kitartóan,és gondolkoztam,honnan kellene ismernem. (a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezzem: elég helyesnek is találtam. :)) Egyszerre csak beugrott,h ő az egyik sulinkban tanító angoltanárnőnek az unokaöccse,akivel a tesóm összespannolt az angol előkészítős táborban még 7.ben,és mesélt róla,h milyen jóarc stb,de nem túl helyes szegény. (Ezt határozottan cáfolnám! :D) Mikor erre a csodás felfedezésre jutottam,akkor értem kb az ételkiadó ablakhoz,választottam vmit (h mi volt,már senki ne kérdezze - módosult tudatállapotba kerültem :D),és elindultam az egyik osztálytársam után,h keressünk vmi helyet. Ő kereste a helyet,de én azóta se tudtam levenni a szemem az unokaöcsiről (jóóóóó persze nem úgy bámultam,mint vmi félőrült... egy nő tudja ez észrevétlenül is intézni... :D). Ennek a tartós stírölésnek az eredményeképpen szépen neki gyalogoltam az egyik asztalnál álló széknek... Majdnem leborítottam a tálcám tartalmát, egyenesen a széken tanyázó szerencsétlen fejére... De szerencsére ez nem következett be, még időben visszarántott a szörnyű valóság, én pedig ennek megfelelően a tálcámat. Filmbeillő jelenetnek lehettek szemtanúi a békésen ebédelő tanulók. :P Páran mindenesetre odanéztek, elég vicces látvány lehettem. :D
:*