nemtudom

Olyan jó hétvégém volt. De tényleg. Olyan kerek. Olyan tökéletes.

Elkezdhetném részletezni a történéseket,de tudom,h úgysem adná vissza az ÉRZÉST... Mert itt az érzés a lényeg. A Teljesség. ...

najó. Abbahagyom,mielőtt megint Jane Austen-i magasságokba emelkedem,pont úgy,ahogy pár nappal ezelőtt tettem egy Vezának írt iwiw-üzimben. De van mentségem: humános vagyok (ráadásul töri-magyar fakttal),és elképesztően sokat olvasok - szépirodalmat is. Remélem,így már mindenki elnézi nekem a néha túl lírai betéteket. :D

Ráadásul ma ilyen romantikus zene hallgatós hangulat tört rám. Néha van ilyen. Ha nagyon súlyos a szitu,akkor még a régi Westlife-lemezeim is előkerülnek... Tudom,klinikai eset vagyok. :D De azért szerencsére már rég fajult addig a dolog,ma még nem tartok ott.

Ma olyan semmilyen napom volt. De inkább jó,mint rossz. Semmi extra,csak úgy voltam. Kicsit kívülről szemléltem a körülöttem zajló történéseket. Érdekes volt. Olyan rám jellemző. Meg nem is... :D Egyik barátnőm elkezdett nekem panaszkodni,h mennyire gáz,h nincs barátja (bocs! pasija...),és h mennyivel másabb (értsd: jobb,izgibb stb) lenne az élete,ha lenne. Hogy teljesen megváltozna. És h nekem mennyire jó,h van. Nem értettem őt igazán. Nem egy pasitól kellene várnia,h jobb lesz az élete. Ez csakis és kizárólag rajta múlik. Vegyünk például engem: kb 4 hónappal ezelőtt elhatároztam,h elegem van a folyamatos szívásból (v lehet,h önszívatásból?),ez így nem mehet tovább. Valaminek változnia kell. És ez a valami leginkább én voltam. Elengedtem. Gyorsan ment,mert akartam. Mert már nagyon rossz volt úgy. Nem voltam önmagam,nagyon nem. Csak egy árnyék. Lefogytam (igen,a már addig is tetemes súlyom egyre csak apadt),folyamatosan sápadt voltam (alapjáraton is nagyon sápatag vagyok,de akkoriban folyamatosan mindenki erre tett megjegyzéseket - sőt volt aki konkrétan azt hitte,h már az utolsókat rúgom :D),búskomor és még a szokottnál is önbizalomhiányosabb. A kedvem egyetlen ember megnyilvánulásainak függvénye volt. Najó,talán ez kicsit túlzás így,de azért elég erőteljesen befolyásolt. Ráadásul tehetetlen voltam ezzel az egész rettenettel szemben. (Igen,ma már látom,h sokkal több volt benne a rossz,mint a jó - de akkor ezt nagyon nem így gondoltam.) Pl nem tudtam tanulni hetek óta,mert egész egyszerűen képtelen voltam koncentrálni (nem is értem,h lett a bizim mégis olyan,amilyen. :D) vagy amikor egy héten aludtam összesen 3 órát,és olyan voltam,mint vmi szellem... Durva volt.
Aztán egyszer csak,mint amikor valaki feljön a víz alól és újra kap levegőt vagy hosszú álomból ébred,rájöttem,h ez így nagyon nem jó nekem. Elhatároztam,h véget vetek neki. És dolgozni kezdtem rajta. Kemény volt,és néha el is gyengültem,de összességében erős voltam,és végül sikerült. Ilyen vagyok. Ha vmit tényleg nagyon akarok,akkor azt elérem - mindenáron. Ilyen volt ez is. Akartam az elengedést,a felejtést vagy nevezzük,ahogy tetszik. A lényeg az,h nyár végére kiléptem egy közel egy évig tartó szenvedésből.
És akkor,amikor már épp lemondtam arról,h találok valakit,és már nem is hiányzott egyáltalán,akkor jött Dani. Ez így most biztos tök nyálasan meg meseien hangzik,de így volt. Ez nem vmi Kiskegyedből lopott sztori. :D És Dani nem pótlék vagy ilyesmi. Ő az,akire vártam eddig. Tökéletes egyszerűen. Mint a hétvége. :) És ezt nem ilyen szerelemetes hevületből mondom,hanem ezek a tények. Rá vártam,és megtalált. Mert amikor már nem várod és nem akarod görcsösen,akkor jön. És visz mindent. És boldog vagyok. (meg hülye szentimentális picsa,mert minnyá sírok,pedig nem is akartam... - meg nincs is min,de akkor is...:P :D)

Nekem attól lett jobb az életem,h én akartam. És nem konkrét dolgokhoz kötöttem,h jobbá váljon. Hanem csak úgy egyszerűen,önmagából fakadóan legyen jobb. És megtörtént.

Minden csak rajtunk múlik.