rádöbbenés.

Igaza van a pszicho tanáromnak: tényleg tök egyedül vagyunk. Gondolhatunk,mondhatunk bármit vagy mondhat nekünk bárki bármit: egyedül vagyunk. Egyedül születünk és halunk meg, és életünk igazán fontos döntéseit is egyedül hozzuk. És ezen semmi nem változtathat. Hihetjük, hogy nem így van, ringathatjuk magunkat illúziókba, de a lényeg akkor is ugyanaz: egyedül vagyunk. Még nem döntöttem el, hogy ez inkább jó,mint rossz vagy fordítva, de már legalább eljutottam a felismerésig. :) Persze ettől nem lesz könnyebb. Ehhez is - mint oly sok máshoz - egy pofon kellett. De megtanultam. És mostantól ezt is megpróbálom már szem előtt tartani. Épüljön az a személyiség! :)
Annyi mindent szeretnék most írni (többek közt pl azt is, hogy mi késztetett arra, hogy a fentieket megosszam a világgal), de nem lehet. Talán majd egyszer, később. Talán elmúlik. (Ez lenne a legjobb.)


Ui.: Miért nincs a mindennapi életben is bizalmatlansági indítvány? Csak benyújtanánk, az okosok eldöntenénk, hogy jogos-e vagy sem, aztán ítélkeznének, mi pedig elfogadnánk. Tiszta játék, kevesebb fájdalom. (Ugye ez nem volt túl jogászos? Még fél évet sem töltöttem el e szakon, de már nem tudom megtagadni magam. :D) Persze tudom, hogy az élet nem fekete és fehér. Amit alapvetően szeretek is. De ettől függetlenül néha azért jó lenne...