Igazából nem tudom, hogy miért írok... Csak eszembe jutott, mikor még tél volt (rendes, nem ez a gusztustalan posttél, amiben minden kiürült és szürke, és a hideg csontig hatol, és órákba telik, mire újramelegszel a szobában, de akkor megint ki kell menni vagy le kell vetkőzni, és akkor megint fázni kezdesz...), szóval még rendes tél volt, vagy inkább ősz, nem tudom már, de a lényeg, hogy télikabátot viseltünk és száztizenkettesztünk. És hideg volt, de csikorgóan tiszta idő, és csak suhant velünk a busz a szép részeken, és az egésznek volt egy lélekmelengető bája. Nevetgéltünk. A közös kis poénjainkon kuncorásztunk. Hideg volt, de nem fáztunk. És csak mentünk egyre kijjebb a városból, és egyszer csak ott volt a végállomás. A mi titkos helyünk. De nem szálltunk le, csak mentünk tovább, de már maga a tudat, hogy jártunk arra, már az is jót tett. És az egész olyan pozitív volt, és felszabadult. Igen, ez a jó szó, felszabadult. Optimizmus meg ilyenek. Olyanok voltunk, mint egy Kosztolányi-vers.
Úgy vágyom erre. Még sok ilyen pillanatra. A jövőben is. Nem pedig az ilyen pillanatok folyton-folyvást agyamba toluló emlékére... Jönnek, és nincs mit tenni ellenünk. Folyton itt vannak körülöttem, mint valami szellem. Vagy burok. Leginkább burok, ami elválaszt a jelentől, a valóság megélésétől. Furcsa, tudatmódusolt állapot. Agyrém. Sikoly. No air. ... És közben szívszorítóan szép. Kapaszkodni beléjük. Éltetőn lüktetnek, de közben minden egyes dobbanással folyik ki belőlem az élet.
Minden nap várom, hogy megcsörrenjen a telefon. Minden nap. Egy villanásnyi remény és boldogság. Aztán a remény, ahogy megszületik, úgy hal is meg. Bár már azelőtt halott volt, hogy megszületett volna. Mert ez lehetséges. Élem és tudom. ...
És már megint fél egy múlt, és már megint nem tudok aludni. 10 napja.
És még meddig?
